260 Az egyházművészeti tanfolyamoK a legkönnyebben engedő, amikor tehát a legbiztosabban lehet reá eredményes hatást gyakorolni. Ebből a szempontból talán nincs is a művészetnek fontosabb területe, mint az egyházművészet s annak a terén is nem a bazilikák, a dómok művészete, hanem a kis templomoké, a falusi Istenházaké. Épen azért rendezte az Iparművészeti Társulat ezt a tanfolyamot épen a lelkészkedő papság számára, tehát annak a papságnak, amely a néphez a legközelebb van s így a művészetet is egészen közel viheti hozzá. Az előadások, amelyek ezen a tanfolyamon elhangzottak, nemcsak a közvetlen résztvevőknek szóltak, hanem rajtuk keresztül el fognak jutni ezer meg ezer ember lelkébe s a visszhang, amely amely majd azokból fakad, bizonyára hatalmas erővel fogja fokozni a művészet egyetemes harmóniáját. Ennek a harmóniának az érdekében természetes, hogy a munkának nem szabad itt megállapodnia, nem szabad szünetelnie, hanem mielőbb és minél gyakrabban meg kell hogy érje a folytatását. Az esztergommegyeí lelkészkedő papság számára tartott tanfolyam, amelyen negyven pap vett részt, július hó 3-án vette kezdetét a Szent Imre-Collegíumban tartott megnyitó üléssel. Ez alkalommal az előzetes Veni Sancte után Andor György prelátus-kanonok üdvözölte a jelenvoltakat. Másnap vették kezdetüket az előadások, amelyek július hó hetedikéig tartattak a következő sorrendben és tartalommal : Július hó negyedikén elsőnek F o e r k Ernő építész-tanár lépett az előadói emelvényre. Bemutatja, hogy a keresztény templomépület fejlődése liturgiái és praktikus követelmények szükségképen! eredménye. Kifejti, hogy az ó-keresztény templom sajátságos kifejlődése abban a tényben kulminál, hogy a keresztény templom művészi képe elüssön a pogány templomtól. Beszél a bazilíkálís és középponti elrendezésről, a román templomokról, a góthíkus- s csarnoktemplomokról, renaissance- és barokktemplom építészetéről. Végül felveti a praktikus kérdést, hogy milyen templomokat építsünk. Megállapítja, hogy ezt a kérdést nem lehet a priori eldönteni, legjobban befolyásolják a helyi viszonyok, amelyekből kiindulva oldhatja meg az építőművész feladatát a legkönnyebben. Kitér röviden a stílszerűség kérdésére, elítéli a régi stílnek szolgai utánzását. A régi lormákhoz való görcsös ragaszkodás szellemtelenség és a művészet fejlődésének halála. A második előadó Mátrai Lajos iparművészeti iskolai tanár. Azzal vezette be előadását, hogy a gyorsan kifejlődött gyáripar tönkretette az egyházi szobrászmunkákat. Beszél a szobrok anyagáról, a szobrok felépítéséről, illetve technikájáról. Útbaigazítással szolgál a szobrok elhelyezésére nézve. Végül felsorolja a szobrok felépítésére vonatkozó klasszikus kánonokat. Következő nap Éber László egyetemi magántanár volt az első előadó. A műemlékek gondozásáról és restaurálásáról beszélt. Különbséget tesz azok között a műemlékek között, amelyeknek használati értékök van és azok között, amelyeknek ilyen gyakorlati céljok, rendeltetésük nincsen. Felemlíti, hogy a XIX. század első felében divatozó romantikus felfogás eredményezte a régi műemlékek gondozását és az irántuk való szeretetet. Beszél a purlsztikus irányzatról, mely mindazt, ami a templom építési korával egybe nem esett, eltávolított, igyekezvén azokat „stílszerű" dolgokkal pótolni. Elítéli ezt a téves irányzatot és azt tartja, hogy igyekezzünk csak megtartani azt a harmonikus szép képet, amit a templomnak idők lassú folyamán kialakult belseje berendezésével és díszítésével elénk tár. A mi elvünk : konzerválni, azaz megőrizni a műemlékeket eredeti teljes épségükben. A restaurálás mindig erőszakos beavatkozás és veszedelmes operáció. Azzal fejezi be előadását, hogy védjük, ápoljuk régi szép templomainkat, mert ezek nemzeti vagyonúnknak értékes részei. A második előadást délelőtt P. Velícs László S. J. kalksburgl múzeumőr tartotta az egyházi fémművészetről, nevezetesen a zománcról. A bevezető szóban kiemelte, hogy ez a téma napjainkban egyike a legaktuálísabbaknak. Azután áttért a hazai főbb ötvösművek megbeszélésére s azokat sikerült képekben elő is mutatta. Hangsúlyozta, hogy épen napjainkban a műkedvelők valóságos emaílmániában szenvednek s a Zománcötvösmunkákat gyűjtik a leghevesebb szenvedéllyel. A zománc történetét három főcsoportra osztotta. Az első csoportból, a rekeszes cloisonné zománcok sorából különösen kiemelte a hazánkban készült sodronyos zománcokat, melyek hazai ötvöseinknek a nyugati megyékben, a Szepességben, főleg pedig Erdélyben annyi dicsőséget szereztek. Hogy mekkora művészeti magaslatot értek el velők, azt az esztergomi főszékesegyházi kincstár Súky-kelyhén vagy a pozsonyi Pethe László-fcelyhen bámulhatjuk meg leginkább. A zománc második csoportjából, az árkolt zománcokból ís maradtak szép példányaink, sőt a legszebbeket az 1884-ikí ötvösműkíállítás díszművében igen sikerült képekben be is mutatja. Legnagyobb számban maradtak fenn a harmadik csoportnak, a festett zománcnak műremekei, melyek közül a nyitrai Forgách-féle arany kehely vagy az ismeretes Pálffy-aranybíllíkom egész kincsgyűjteménnyel felérnek. Előadó a zománcnak három főtechníkáját, úgymint azoknak különféle válfajait saját gyűjteményének gyönyörű darabjain mutatta be ; előadása nem maradt a puszta teória terén, hanem messze benyúlt a gyakorlati életbe. Előadásának lényege megegyezik a zománcról szóló és a „Magyar Iparművészet" megelőző, 1911. 6-ík füzetében megjelent cikkével. A harmadik nap első előadását L y k a Károly tartotta „Stílegység és stíltisztaság" címen. Kifejti, hogy a XIX. század első felében hibásan felfogott restaurálási mánia vetette fel a stílszerűség, illetve stílegység
RkJQdWJsaXNoZXIy MTUzNDA1OQ==